2. fejezet- First day
(Hanna szemszöge)
Reggel álmosan elindultam az iskola felé vezető úton. Judith néni írt nekem egy térkép szerűséget, hogy juthatok el odáig. A főbejáratnál összefutottam egy lánnyal aki épp egy másiktól köszönt el. Tudtam ki ő, hallottam már, hogy Katherine változtatta át, de nagy szerencsémre ő nem tudta, hogy én kivagyok talán ezért is jött oda hozzám bemutatkozni:
- Szia! Caroline vagyok és látom, hogy új vagy mivel még nem láttalak. Ez az első napod?
- Igen, nem rég költöztem ide.
- Na akkor ez remek alkalom lesz, hogy körbevesselek! Gyere utánam, van még úgy fél óránk addig meg tudom mutatni a suli összes zugát! – mindeközben mosolygott ami már egy kissé kezdett zavarni. Megmutatta az első illetve a második emeletet, és a vége felé már nem figyeltem rá. Megpillantottam ugyanis két lány akik épp azon fáradoztak, hogy a beszélgetésüket seni ne hallja meg. Nekem persze több sem kellett hozzá, elkezdtem figyelni a mondanivalójukra és már könnyedén hallottam őket, ez is az egyik vámpír- tulajdonság:
- Meg kell találnunk Stefan-t, Bonnie! Ez most a legfontosabb. Mit vársz, hogy majd suliba jövök és úgy teszek mintha el ment volna nyaralni?
- Nem, persze hogy nem, de nem tehetünk semmit. Még én sem tudom őt megtalálni!
Tovább már nem figyeltem, mert láttam, hogy Caroline épp feléjük vezet úgyhogy a beszélgetésüket befejezték. Viszont tisztában voltam vele, kiről beszélnek. Stefan. Én ismertem őt és ő is ismert engem. Sürgősen ki kell derítem mi történt vele!
- Sziasztok csajok! Nézzétek kit találtam: egy új lányt, most költözött a városba. Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Mi, én nem is mondtam… amúgy Hanna.
- Örülök a találkozásnak, Hanna! – nyújtottam felém a kezét, Bonnie. Nem engedhettem, hogy megérintsen, mert rögtön rájött volna, hogy ki vagyok, úgyhogy csak szívélyesen mosolyogtam rá.
- Ő Bonnie, ő pedig Elena! – fejezte be Caroline a mondanivalóját. Elena. Hallottam már róla, hogy pont úgy néz ki, mint Katherine, de alig akartam elhinni. Most viszont, hogy itt áll előttem teljes pompájában az ájulás kerülgetett.
- Szia, Hanna, örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rám Elena. Nem éreztem, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatná a körülöttünk lévő embereket, se azt a vér- éhséget ami belőle szokott áradni. Caroline a többi barátainak is bemutatott, de én még mindig hallgattam Bonnie-ék beszélgetését.
- Nem tudjuk megtalálni Stef… - nem fejezte be, mert megszédült és a homlokához emelte a kezét majd aggodalmasan megszólalt:
- Érezted ezt?
- Mégis mit? Jól vagy, Bonnie?
- Egy vámpír… egy vámpír van itt akit nem ismerünk! – kicsit feltámadtak a védekező ösztöneim, de tudtam, hogy nem engem érez, mert ahogy sikerült úgy nyomtam el magamban, hogy mi is vagyok.
- Gyorsan meg kell találnunk! Arról jött az érzés! – mutatott balra. Mi Caroline-nal pont jobbra álltunk így már biztos lehettem benne, hogy nem engem érez. Elkezdett gyors lépésekkel az ebédlő felé tartani és szinte mindenkihez hozzáért hátha érez valamit. És akkor meglátta őt, és én is. Ott állt az ebédlő és a folyosó között, mosolyra húzott szájjal, Bonnie-t figyelve.
- Klaus! – szólalt meg elcsukló hangon Bonnie.
- Ó, a Bennett boszorka. Látom már erősséget is gyűjtöttél! – pont a szemembe nézett, tudtam, hog nekem mondja.
- Bocsi, Caroline nekem most mennem kell! Sziasztok! – köszöntem el a körülöttünk ácsorgó embertől. Futásnak eredtem egyenesen ki a főbejáraton ahol még olyan büszkén jöttem be. Ez az igazi, első nap…
- Szia! Caroline vagyok és látom, hogy új vagy mivel még nem láttalak. Ez az első napod?
- Igen, nem rég költöztem ide.
- Na akkor ez remek alkalom lesz, hogy körbevesselek! Gyere utánam, van még úgy fél óránk addig meg tudom mutatni a suli összes zugát! – mindeközben mosolygott ami már egy kissé kezdett zavarni. Megmutatta az első illetve a második emeletet, és a vége felé már nem figyeltem rá. Megpillantottam ugyanis két lány akik épp azon fáradoztak, hogy a beszélgetésüket seni ne hallja meg. Nekem persze több sem kellett hozzá, elkezdtem figyelni a mondanivalójukra és már könnyedén hallottam őket, ez is az egyik vámpír- tulajdonság:
- Meg kell találnunk Stefan-t, Bonnie! Ez most a legfontosabb. Mit vársz, hogy majd suliba jövök és úgy teszek mintha el ment volna nyaralni?
- Nem, persze hogy nem, de nem tehetünk semmit. Még én sem tudom őt megtalálni!
Tovább már nem figyeltem, mert láttam, hogy Caroline épp feléjük vezet úgyhogy a beszélgetésüket befejezték. Viszont tisztában voltam vele, kiről beszélnek. Stefan. Én ismertem őt és ő is ismert engem. Sürgősen ki kell derítem mi történt vele!
- Sziasztok csajok! Nézzétek kit találtam: egy új lányt, most költözött a városba. Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Mi, én nem is mondtam… amúgy Hanna.
- Örülök a találkozásnak, Hanna! – nyújtottam felém a kezét, Bonnie. Nem engedhettem, hogy megérintsen, mert rögtön rájött volna, hogy ki vagyok, úgyhogy csak szívélyesen mosolyogtam rá.
- Ő Bonnie, ő pedig Elena! – fejezte be Caroline a mondanivalóját. Elena. Hallottam már róla, hogy pont úgy néz ki, mint Katherine, de alig akartam elhinni. Most viszont, hogy itt áll előttem teljes pompájában az ájulás kerülgetett.
- Szia, Hanna, örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rám Elena. Nem éreztem, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatná a körülöttünk lévő embereket, se azt a vér- éhséget ami belőle szokott áradni. Caroline a többi barátainak is bemutatott, de én még mindig hallgattam Bonnie-ék beszélgetését.
- Nem tudjuk megtalálni Stef… - nem fejezte be, mert megszédült és a homlokához emelte a kezét majd aggodalmasan megszólalt:
- Érezted ezt?
- Mégis mit? Jól vagy, Bonnie?
- Egy vámpír… egy vámpír van itt akit nem ismerünk! – kicsit feltámadtak a védekező ösztöneim, de tudtam, hogy nem engem érez, mert ahogy sikerült úgy nyomtam el magamban, hogy mi is vagyok.
- Gyorsan meg kell találnunk! Arról jött az érzés! – mutatott balra. Mi Caroline-nal pont jobbra álltunk így már biztos lehettem benne, hogy nem engem érez. Elkezdett gyors lépésekkel az ebédlő felé tartani és szinte mindenkihez hozzáért hátha érez valamit. És akkor meglátta őt, és én is. Ott állt az ebédlő és a folyosó között, mosolyra húzott szájjal, Bonnie-t figyelve.
- Klaus! – szólalt meg elcsukló hangon Bonnie.
- Ó, a Bennett boszorka. Látom már erősséget is gyűjtöttél! – pont a szemembe nézett, tudtam, hog nekem mondja.
- Bocsi, Caroline nekem most mennem kell! Sziasztok! – köszöntem el a körülöttünk ácsorgó embertől. Futásnak eredtem egyenesen ki a főbejáraton ahol még olyan büszkén jöttem be. Ez az igazi, első nap…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése